Az emberi lét mivoltát, a robotok váltották le,
Nem végeznek az emberek már szakmákat se.
Egy hatalmas, égig érő épületbe,
Rezzenéstelen arccal lépnek a gyerekek be.

Mintha a gondolataik, mint a jég, elolvadtak volna,
Önálló döntésük, nincs azoknak.
Keresném én a pedagógusokat,
De nem találok egyet se, mindenhol csak masinák vannak.

Elkezdődött a történelem óra,
A gyerekek csak ülnek és néznek egy lebegő padba.
Se pislogás, se semmi reakció,
Egyiknek sem hagyja el a száját, mondanivaló.

Az órának vége lett, a gyerekek felkeltek,
Elindultak az ebédlő felé, de az arcuk még mindig rezzenéstelenek.
Belépek az ebédlőbe, nem hiszek szemeimnek,
A gyerekek nem ételt, hanem egy kis kapszulát vesznek be.

Elérkezett hát a következő óra,
Nagy meglepődésemre, ez éppen biológia.
A gyerekek csak ülnek, és néznek,
Egy háromdimenziós hologram szerű dolgot, szemükkel mozdulatlanul fürkésznek.

Emberi szervekről itt nincsen szó,
Csak arról beszélnek, hogy mi az, ami nem jó.
A hologramon egyszer csak egy üzenet jelenik meg,
És a gyerekek, mint egy fényképezőgép, úgy szemükkel fotózják le.

A robot kérdez, a gyerekek válaszolnak,
De válaszuk olyan, mint hangrögzítővel beléjük rögzített válasz.
Szabad akaraterejük nincsen,
Az agyukból már születésükkor töröltek mindent.

Képtelen vagyok eldönteni, hogy egyáltalán élnek e,
Hisz a fejükben nincs egy szál gondolat se.
A gyerekek befogadóképesség alapján vannak szétszedve,
Nálunk ez a képesség még az intelligencia szintet jelentette.

Mintha az összes gyerek be lenne programozva,
És ennek a fenntartására a megoldás az a kis kapszula.
Lassan már vége a tanításnak,
De szerintem ezek után ezt inkább hívnám agymosásnak.

A gyerekek érzés nélküli arccal elindulnak,
A kapuk mind maguktól nyílnak.
Elindulnak szép lassan egy buszmegállóba,
Majd felszállnak egy gravitációt tagadó buszra.

A gyerekek már nemsokára otthon vannak,
A buszról egyszerre, lassan leszállnak.
Üres és komor tekintetükről,
Egy megtört ember képe hirtelen fejembe repül.

Egy egészen az ég tetejéig érő toronyban,
A lift előtt hatalmas, nagy gyerek sor van.
Szép lassan beszállnak a liftbe,
Ami felszállítja őket majdnem az egekbe.

A levegőt csak úgy kapkodtam eme magasságban,
De nekik ez már meg sem kottyan.
A levegő hideg lett,
A folyosókon csend és bús komorság szállt le.

Ahogy az ajtóhoz értek az ifjú diákok,
Mindannyiuk hármat kopogott.
Egyszer csak a szülők mind egyszerre ajtót nyitottak,
A diákok meg szó nélkül besétáltak.

Elérkezett már az éjszaka,
Meglepődésemre gyorsan elkészült a vacsora.
Kíváncsiságommal nem hagytam fel,
De mikor kimentem, szívemet csalódottság töltötte el.

Három kapszulát láttam az asztalon,
Boldogság, nyugodtság, okosság volt írva azokon.
Sajnos már nem maradhatok sokáig,
De ezt végignézem, ha már eljutottam idáig.

A kapszulákat bevették,
Pupillájuk akkorává kicsinyült, mint akár egy kis légy.
Felkeltek az asztaltól, leültek a kanapéhoz,
Majd a házi robotuk odakapcsolt az esti tévé adáshoz.

Az adásban két robot beszélgetett,
Viszont ezt inkább hívnám felolvasásnak, mint csevegésnek.
Az úgynevezett jó életről beszéltek,
Meg arról, hogy a robotoknak hálásak lehetnek.

Ezután mind lefeküdtek az ágyukra,
Amelyek magasról tettek a gravitációra.
Látom egy kábel lóg ki az ágy mellől,
Majd látok egy szöveget az ágy szélén, a gyerek feltöltendő.

Ekkor döbbentem rá, ezek nem is emberek,
Hanem ember kinézetű robot egyedek.
Ember van-e még a földön, kérdeztem magamat,
De mire rájöttem volna, az időgépemmel visszautaztattak.