Rendelésed
A kosarad üres!
Pályázat menü
32 szavazat
Tíz meg egy
rododendron
Lovassy László Gimnázium - 9/C
A digitális technika nagyszerű és egyre tökéletesebb lesz. Hosszú távon azonban csak akkor élhetünk együtt vele emberként, ha biztosítjuk, hogy az embereket nem helyettesítjük vele, hanem továbbra is fontos marad az emberi tudás, érdeklődés és főleg a valódi emberi kapcsolatok.
Tíz meg egy
Egy kis a hang a fejemben folyton ismételgette, hogy csináljam, csak szólaljak meg, aztán utána már menni fog. Egyetlen szó. De mit ér az a balga kis hang, ha ezer másik tartja csukva a számat? A tíz osztálytársam türelmesen várta, hogy megküzdjek magammal, tudtam, tudtam, hogy nem haragszanak, de mindig is úgy éreztem, hogy én vagyok a tizenegyedik.
Hirtelen a pánik olyan erővel öntött el, hogy nem láttam mást, csak tíz szánakozó, gyűlölködő arcot, akikről tudtam, hogy sohasem bántanának, de az az ezernyi hang… Csak meg kéne szólalnom. Bármit.
Az este a fejembe feltöltött anyagból semmi sem jutott az eszembe, sípolt a fülem, és váltakozva éreztem meleget és hideget. Mintha a tenger mélyén egy kis szobában lennék bezárva. Tenger. Ez az.
Összeszorítottam a szemhéjaimat, és elképzeltem, hogy a tengerparton állok. A langyos szél simogatja a bőröm, és nem hallok mást, csak a tenger csobogását. A szemem a horizont felhőtlen szélén egy kis vitorlást figyel, szabad vagyok. Szabad, mondja a kis hang, és rá az ezernyi hang kórusban felel: hazudik.
Dermedten állok az osztály előtt. Nem tudom, hogy mennyi az idő, egy perce vagy egy éve állok már ott. Én vagyok a tanár, ma én vagyok, holnap más lesz, tizenegy nap múlva megint én. És csak számolom a nyirkos kezemen az ujjaimat. De mindig tíz, sosem tizenegy.
Tenger. Halak. Madár az égen. A csiga az osztályterem végében az akváriumban. És én.
De miért vagyok én itt? Hiszen már nyolcvan éve fel lehet bármilyen tudást tölteni az agyba. De igazából tudom. Kezdetben az ember mohón falta az információkat, mindenki mindent tudni akart. Ám ez természetesen nem vezetett jóra. A gyerekek agya álmok nélküli tényekkel lett tele, az iskola feleslegessé vált, és ezrek lettek a feltöltés után tanácstalanok. Mindenről tudtak, egyenként ugyanannyit.
Egy idő után mindenki egyetértett abban, hogy az iskola — kell. A diákok a technológia segítségével tanítják egymást: minden nap más diák fejébe töltődik egy kicsi a tananyagból, amit meg kell tanítania az osztálytársainak. Így kifejlődik a jellem, az érdeklődés, és ugyanúgy megtanul mindenki mindent.
Az a csiga figyel engem. Mintha tekintetével azt üzenné, hogy beszéljek. Róla. Figyeljek rá, pont rá a sok ezerből. Meséljem el, hogy ki ő, mi ő, miért van itt. Meséljek a fajtársairól, őseiről és arról, hogy ő, pont ő miért különleges.
Csak néztem a csigát és éreztem, hogy beszélek. Beszélek róla, olyanokat, amiket az a másik tíz nem tud. A kártékony gátlásaimat a beszédem duzzadó folyama egyenkén törte át, és éreztem, most tényleg éreztem, hogy szabad vagyok. Énekes madár, aki többé sosem hallgat el, mert kalickája zárját megtanulta kinyitni.
Egy kis a hang a fejemben folyton ismételgette, hogy csináljam, csak szólaljak meg, aztán utána már menni fog. Egyetlen szó. De mit ér az a balga kis hang, ha ezer másik tartja csukva a számat? A tíz osztálytársam türelmesen várta, hogy megküzdjek magammal, tudtam, tudtam, hogy nem haragszanak, de mindig is úgy éreztem, hogy én vagyok a tizenegyedik.
Hirtelen a pánik olyan erővel öntött el, hogy nem láttam mást, csak tíz szánakozó, gyűlölködő arcot, akikről tudtam, hogy sohasem bántanának, de az az ezernyi hang… Csak meg kéne szólalnom. Bármit.
Az este a fejembe feltöltött anyagból semmi sem jutott az eszembe, sípolt a fülem, és váltakozva éreztem meleget és hideget. Mintha a tenger mélyén egy kis szobában lennék bezárva. Tenger. Ez az.
Összeszorítottam a szemhéjaimat, és elképzeltem, hogy a tengerparton állok. A langyos szél simogatja a bőröm, és nem hallok mást, csak a tenger csobogását. A szemem a horizont felhőtlen szélén egy kis vitorlást figyel, szabad vagyok. Szabad, mondja a kis hang, és rá az ezernyi hang kórusban felel: hazudik.
Dermedten állok az osztály előtt. Nem tudom, hogy mennyi az idő, egy perce vagy egy éve állok már ott. Én vagyok a tanár, ma én vagyok, holnap más lesz, tizenegy nap múlva megint én. És csak számolom a nyirkos kezemen az ujjaimat. De mindig tíz, sosem tizenegy.
Tenger. Halak. Madár az égen. A csiga az osztályterem végében az akváriumban. És én.
De miért vagyok én itt? Hiszen már nyolcvan éve fel lehet bármilyen tudást tölteni az agyba. De igazából tudom. Kezdetben az ember mohón falta az információkat, mindenki mindent tudni akart. Ám ez természetesen nem vezetett jóra. A gyerekek agya álmok nélküli tényekkel lett tele, az iskola feleslegessé vált, és ezrek lettek a feltöltés után tanácstalanok. Mindenről tudtak, egyenként ugyanannyit.
Egy idő után mindenki egyetértett abban, hogy az iskola — kell. A diákok a technológia segítségével tanítják egymást: minden nap más diák fejébe töltődik egy kicsi a tananyagból, amit meg kell tanítania az osztálytársainak. Így kifejlődik a jellem, az érdeklődés, és ugyanúgy megtanul mindenki mindent.
Az a csiga figyel engem. Mintha tekintetével azt üzenné, hogy beszéljek. Róla. Figyeljek rá, pont rá a sok ezerből. Meséljem el, hogy ki ő, mi ő, miért van itt. Meséljek a fajtársairól, őseiről és arról, hogy ő, pont ő miért különleges.
Csak néztem a csigát és éreztem, hogy beszélek. Beszélek róla, olyanokat, amiket az a másik tíz nem tud. A kártékony gátlásaimat a beszédem duzzadó folyama egyenkén törte át, és éreztem, most tényleg éreztem, hogy szabad vagyok. Énekes madár, aki többé sosem hallgat el, mert kalickája zárját megtanulta kinyitni.