Az emberi szem nem veheti észre,
Hogyan gyorsul fel az élet minden része.
A tudomány fejlődő mihaszna erejét,
Az idő múlásának lassuló menetét.
Ha most körbe nézünk, csak a jelent látjuk,
Az életünk útját lassan végigjárjuk.
Visszatekinthetünk néha tán a múltra,
S bele se gondolunk, mi lesz száz év múlva.
Akkor tán nem lesznek egyéni személyek,
Eltűnnek akkorra az emberi erények,
Összefolynak majd a nagy magányos napok,
S ezzel vesznek el a közös kapcsolatok.
Nem szövődnek akkor örök barátságok,
Nem lesznek örömök, vagy tán csalódások.
A diákok a jövőről tanulnak majd otthon,
S az idő talányáról beszélnek majd folyton.
S akkor jövünk rá, hogy nem tudunk nevetni,
Hiszen már elfeledtük, hogy is kell szeretni.
Nem tudunk érezni, s nem tudunk már sírni,
Csak mint a gépek, tudatosan írni.
És egyedül ülünk majd a sötétségben.
Ne engedjük, hogy mindez megtörténjen.