Amikor egy gyerek iskolás, és ténylegesen szereti azt a közösséget, ami körülveszi, vagy azt az oktatási rendszert, amiben részesül, valahogy nem is tudatosul benne, hogy ezt lehet, vagy lehetne másképp is. Hogy az az épület, amibe most járunk nézhet ki teljesen máshogy, és amint elballagunk a helyünkre új kis csodabogarak jönnek. Nem is tudnánk, és nem is tudjuk elképzelni azt a megmagyarázhatatlan hiányérzetet, hogy a tanulás, kirándulások, vagy ebédosztás akkor is fog folytatódni, ha mi már nem azon a kapun megyünk be, vagy az autónk nem abban az utcában fog leparkolni. Mégis rendíthetetlen bizalommal és izgatottsággal vágunk neki a következő iskolánknak, amit most tudunk hogyan néz ki, kik a pedagógusok, milyen rendszert követnek, mik a szabályok. Tudjuk, hiszen most történik, velünk történik, és mindenről van tudomásunk. Azt hiszem, pont ezért állunk biztos lábakon. Viszont a jövőbe nézni lehet olyan, mint sötétben tapogatózni. Nem látunk semmit, csak reméljük, hogy még van talaj a talpunk alatt. Ilyenkor az ember agya elkezd fantáziálni. Vajon milyen lesz, hogy fog kinézni, kikkel fogunk találkozni, mik lesznek a követelmények. Van arra lehetőségünk, hogy mi alakítsuk ki az elvárásainknak, képzeletünknek, hangulatunknak legmegfelelőbb képet, amit majd rávetítünk a jövőnkre és bízunk benne, hogy úgy is fog történni. Akkor is ha tudjuk, nincs rá túl sok befolyásunk, mégis reménykedünk, hogy egy nap majd lesz. Én sok-sok év múlva boldog iskolákat szeretnék, ahova szeretettel megy be mindenki. Ahol elmondhatod a véleményed anélkül, hogy leszidnának. Ahol mersz önmagad lenni, és kifejezni a stílusod. Ahol elfogadnak szájhúzogatás, és minden egyéb fintorgás nélkül. Ahol egy vitában senki nem kerül ki vesztesként, és a gyerekeknek fel sem merül egymás zaklatásának a gondolata. Bár ez eddig múlhat az otthoni neveltetésen is, mégsem gondolom, hogy az iskola ilyenkor egyáltalán nem felelős. Hiszen ezek a kisemberek egymásra hatással vannak, formálják a társaik hibájával magukat is, és megismerik az erőjüket. Nem gondolok hatalmas változásra, nem gondolom, hogy az épületek lebegni fognak, de hiszem azt, hogy a tanár-diák kapcsolat még stabilabbá válik, mindössze annyival, hogy ne csak tiszteljék, de szeressék is egymást. Szeretném, ha minden pedagógus szeretettel és örömmel menne be tanítani, ha az osztálycsoportba nem a tanárok szidása menne, ha teljes szívvel állnánk egymáshoz, és ha mindenkinek megadnánk a lehetőséget. Engedjük meg nekik, hogy éljenek vele. Mire nekem már unokáim lesznek, semmi mást nem szeretnék csak annyit, hogy mosolyogva érjenek haza. Ne szakadjanak meg a mérhetetlen tanulnivalótól, szeressenek tanulni. Nem azért, mert ez a feladatuk, hanem mert érdekli őket. Mert lesznek céljaik, és tenni fognak érte. Szeretném, ha az iskolában rávezetnék őket erre az útra és arra, hogy mindent a szívünkkel érhetünk csak el igazán, mert ez adja az értéket az életben. Valószínűleg ez nem tűnik soknak, nekem mégis azt tanították, hogy csak egy picit rakjak hozzá minden naphoz annak érdekében, hogy ragyogóbban teljenek. És talán, ha a mélyére ásunk, meglátjuk azt, amiről ez az egész szól. Hogy az iskola hosszútávon értelmes felnőtt emberekké segít minket faragni. A porszemet mégis abban látom, mint az összes probléma ugrópontját, hogy nincs benne kellő érdeklődés, elszántság, szív. Így az egész robotos és szögletes marad, és nem érezzük a változtatás lehetőségét, mert egyáltalán lehetőséget sem látunk. Talán ezért lennének ezek az apró kis öltések szembetűnőek, hogy az iskolában ne csak a tankönyvi tudást sajátíthassuk el, hanem próbáljuk meg elkezdeni felismerni önmagunkat. Miket szeretünk csinálni, tantárgyak, amikkel szívesen foglalkozunk, egy művészeti ág, amihez menekülhetünk a nehéz helyzetekben. Szerintem a hibáinkkal tudjuk fejleszteni magunkat, a szeretetünkkel örömet vinni az életünkbe, az odaadásunkkal hitelessé válni a munkánkban. És ha megvan az összes kis apró lépés ahhoz, hogy bevessük magunkat a mélyvízbe, akkor meg miért ne álmodhatnánk nagyobbat?