Új ízek

Aranyhalat fára mászni,
Tanítani nem nagy eszme.
Próbálkozzunk megvizsgálni,
Mit bír gyermekink bölcselme.

Hallod őket panaszkodni?
Mért van ez, és mért nincs vége?
Panaszaink áradatát,
Hiába rónánk az égre?

Fejünket, ha feszítenék,
Végtelenné úgy sem lehet.
Mi lenne, ha szemezgetnénk,
Tartalmába mi s mért mehet.

Sorra véve tantárgyinkat,
Látjuk, melyiknek van éle,
Aztán láthatjuk azokat,
Melyekre köszörű férne.

Tudományra nevelésünk,
Gyönyörteljes végcél lenne,
Végre lenne képzelésünk,
Hogy ál fenn az éter rendje.

De ha minket, tudásszomjunk,
Másik pályára helyezne,
Sok szabálya világunknak,
Bölcselménkbe tébolyt vetne.


Ugyan így, ha oktatásunk
Remek költőket termelne,
Bizonyos, hogy jövendőnkben,
Sok csodás vers születhetne.

De ha abakusz a lantunk,
S húrjain csak számok pengnek,
Költők birodalma nekünk,
Hatna szörnyen rendetlennek.

Ha pediglen Isten nekünk,
Saját tehetségét adta,
Örülnénk, ha világunknak
Talentum lenne alapja.

Ám ha mi csillagzatunktól,
Szorgalmasságunkat kaptuk,
Más adottság hiányától,
Agyunk folyton dolgoztatjuk.

Vége itt ez számvetésnek,
Hogy a tanulság mi lenne?
Minden embernek, s egyénnek,
Másra áll rá minden elme.

Hogy ha már van, oktatásunk
Feladata épp az lenne,
Kötelékében, ha vagyunk,
Utunk velünk egyengesse.

Mit kell nekünk most megírni?
Új szabályt egy új rendszernek,
Tudásvágyunkat gondozni,
Legyen időnk minden mellett.

Minden tárgyat megkóstolni,
Szerintem ez nagyobb eszme,
Ízletesnél megmaradni,
Lehetőleg egy életre.