Az emberek nem ismerik már a kréta állagát,
Sem diákok a könyvek illatát.
Képzelgés tán vagy valóság?
A padban ül pár tanítvány,
Ám a tanár “fényember”, csak egy látomás.

Tankönyveket itt nem találsz,
Mindenhol csak képernyőket látsz.
Rég eltűnt a kamasz lázongás,
Őszintén senki sem nevet már.

E távoli látomásból tekint vissza rám a világ,
Közelebb lép, s így szól hát:
Ember vagyok még,
Vagy csak egy gép?

E társadalom mivé vált,
Gyermekeket sem üldöz már kíváncsiság.
Természet? Hol van az már!
Nap nap után a képernyőt bámulják.

Telefon, táblagép sincs már,
Hologram alkotta a valóság.
Mint robotok hangja, minden monotonná vált, s
“Ne szaladj a folyosón!” - senki nem mondja már...

E távoli látomásból tekint vissza rám a világ.
Felé fordulok, s így szólok hozzá:
Ember voltál rég,
De már csak egy gép...