Nevetett.

Mindent tudóan azt mondta,
Diákszerelem.
Hirtelen fellángolás,
A fiatal szívében.

Hogy ez biztos elvonul hamar,
Hogy ez komolytalan,
Ez olyan mint a záporeső,
A nyári napokban.

Ez elvonul. Utána kicsit,
Nedves a föld,
De e kósza eső sok időt,
Nyáron sosem tölt.

Ez csak diákszerelem.
Mondta mintha babához beszélne.
Olyan mintha,
Mulatságot látnál a szemébe.

A lány megbánta hogy elmondta,
Mert már szégyelli,
Kinevette anyukája,
S gyerekként kezeli.

De valóban nem igazi ez?
Ahogy a lány szíve megtelik,
S ábrándozással, eszmékkel
Tölti kamasz éveit.

Ahogy a fiú nevét,
Leírja százszor naplójába,
Hogy tudja hol lakik,
És olykor leskelődik utána.

Leskelődik az iskolában,
S más fele megy haza,
Hátha választottját,
Csak egy percre megpillanthatja.

És álmodik a lány.
Álmaiban csókolóznak ketten.
Csak ők szerepelnek benne,
Együtt kéz a kézben,

Egy jövőn osztoznak,
Mely a boldogsághoz vezet,
Mely a hibáknak, a rossznak,
Sohasem hagy teret.

Aztán felkel és elpirul,
És azt gondolja,
Hogy ez álomért ő mit megadna,
Olyan jó volna.

Hogy ő mennyire, de mennyire,
Nagyon szerelmes,
Hogy élete csak e fiúval,
Lehetne teljes.

És rajta gondolkodik,
Folyton rajta jár az esze,
Hogy milyen lenne hogyha mindez,
Beteljesedhetne.

Hát ez nem igazi? Nem valós?
Ez nem szerelem?
Gondolkodj most te is el,
Mert tőled kérdezem.

Te nem voltál fiatal?
Nem tetszett egy felsős soha?
Akkor úgy érezted hogy  szerelmed,
Elmúlik valaha?

Mondd csak azt, gyerek,
Szerelmes még nem lehet,
De elevenítsd föl,
A sulis éveket.

Nem különbözünk sokban,
Főként a fiatalok,
Folyton-folyvást,
Szüntelenül szerelmesek vagyunk.

Ettől leszünk emberek,
Hogy mindig érez a szívünk,
Ettől nem gyerekesek,
És naivok leszünk.

Hiszen nyilván hamis ábránd,
A diákszerelem,
De az egyik legtisztább,
És igazibb érzelem.

Szerelmek születnek és múlnak.
Van jótékony és baljós,
De mindegyikre igaz az,
Hogy kétség kívül valós.