Meztelen fájdalom

Fekszem az ágyamon...
Mélabús tekintettel meredek
Magam elé a semmibe révedve...
Mint tolvaj ki szemléli lopott szépségeit, s kincseit,
Bűntudattól és szégyentől áztatva,
Én úgy pörgetem a múltat a fejemben vissza...

Csörög s pereg az idő, a magány eltűnik,
A szép remények jönnek, s mint pillangó,
Mely virágos réten megszédülve röppen,
Egyik virágról át a másikra,
Én úgy hallgatom magam nevetését,
A boldogságtól nedves szempilláim rebbenését...

A magány szomorú szemmel,
S bambán szegezi tekintetét rám,
Mely már nem fagyaszt meg,
S el nem szomorít engem,
Nem hidegít el és nem burkol körém
Fehér, fájdalmas, furcsa fátylat...

Egy darabig csak a magányt látom,
Ahogy rémülten, s megfagyva néz szemembe:
Már nem tűnik tükörképnek számomra,
Mert e-képben kacagását látom magamnak.
Mint sötét égen a csillagok,
Úgy tűnik ki ő a boldogságomból..

Lépkedek tovább nesztelen,
Ezen a pázsitszerű fellegen,
Peregnek az emlékek,
Az órák, a percek, a másodpercek...
Aztán csak halkan hozzádlépek,
S két kezemmel gyengéden átölellek..

S ha emlékké foszlott is mára az érzés,
Melyben egy csónak evez a tengeren,
A viharban, hol a villám fut keresztül,
S mennydörgés hallgattatja el nevetésed,
A sötétben, hol csak a kínod észleled,
Ott vagyok gyertyafényed ebben az ölelésben..

Most csak ülök itt gondolatban,
Egy ház tetején, felettem csillagokkal,
Alattam az egész nagy világgal...
Hallgatom ahogy a tücsök szó
Minden pillanattal hangosabb lesz,
De elhallgat, hisz elhallgattam én is..

Csak a szívem zakatol még,
Mikor szemeidre emlékezem.
Csak a levegővételem hallik,
Mely szaggatva jön ki,
Párásodott fájdalomként árulkodik:
Már a jelenbe értem, ide, melléd. (!!)

Te, ki most ezt olvasod,
Az utam egy kis részét végigjárod.
Ha hasonlóképp éreznél,
Csak gyere és ülj le ide mellém..
Vígasztalni foglak téged, ahogy magam,
A meztelen ég alatt a vállaimon sírhatsz..