Szerelem, szerelem, édes habos szerelem.
Nem csak a tündérmesékben előforduló örök szeretet.
A tenger habjai lassan visszahúzódnak,
elnémul a zizegő dala a szúnyogoknak.

Látom az aranyhidat a tengeren,
egy fekete és egy fehér ló futkározik peckesen.
Lábuk időnként felrúgja a vizet,
még áll, a fekete rám kacsint és a fehér után siet.

Lemegy a nap s feljön a hold,
gyönyörű ezüsthíd volt!
Van a feketének s a holdnak párja,
a fehér s a nap is így látja.
Csak az álmodozó lány ilyen: nincs párja,
ilyen az ifjú kori dráma.
Én is itt ülök a tengerparton,
megvárják, hogy az én virágom is elhervadjon?

Két hal úszik a vízben,
két hangya sétál itten.
Kettő süni a holdra néz,
mind a kettő nagy művész.
Minden képet együtt festettek,
együtt szőtték a szerelmes terveket.
Két bagoly ül a fán,
nagyon szerethetik egymást nyilván.

Elcsendesül minden,
lassan elhagy hitem.
Nekem senkim nincsen!
Ekkor a bokor zizzen,
kilép belőle egy szőke herceg,
rögtön belé esek!
Újra meleg a szívem,
mindig is ebben hittem.