Egy szó mely végtelent takar

Szerelem te, édes sokrétű szerelem
Ha kérdezik megannyi érzelem önt el engem
Színes vidékek ágas-bogas fellegein át
Viharvert foltokat érintve igyekszik hozzád

Irdatlan könnycsepp gördül le orcámon
Zűrös szavakba fogni eszme kavalkádom
Próbáló kiismerni, könnyű félre ítélni
Ajándék vagy büntetés láthatáron észlelni?

Kitartást reményt nyújtasz szürke napjaimban
Máskor meg lyukakat fúrsz oldalaimban
Sokáig azt hittem, hogy nem foglak megismerni
Saját vágyaimnak akartam társat keresni

Fesztelenül bolyogtam minduntalan utánad
Ezáltal idővel csak még messzebb leltem rád
Egy szép napon rád hagytam az egész feladatot
Mindjárt megváltoztattad felém a viszonyod


Jöttél, s mint szerető anya öledbe helyeztél
Összhangra, békére, biztonságra ösztönöztél
Nem számítottak a státuszok a távolság
Fontosabb, hogy értettük támogattuk egymás szavát

Igaz nem lesz minden nap ideális felhőtlen
Mégis megéri fáradhatatlanul küzdeni veled
Innentől látom: “veled nem vagyok már egyedül”
Számomra a szerelem nem egy lélekkel végül

Feltéve, hogy neki gördülékeny utat adunk
Követelőző rögeszméinkről lemondunk
Bennünkre egy alkalommal úgyis rábukkan
Ha nem is mindig az eminens formájában
Aljas, napról-napra életünk részévé válik
Mire feleszmélünk szívünk mélyébe csalinkázik…