Egy magányos tölgy sárgállott a dombon,
S az utolsó langyos éjszakákba kapaszkodott.
Bár levelei már télre készültek,
Szívében még a forró nyár emlékei ültek.

Szerettem egy lányt, jobban, mint bárki mást;
Ha rámnézett, szemei csillagként ragyogtak rám.
S mint éltető, csöndben zúgó zuhatag,
Haja újra és újra elvarázsolt untalan.

Angyalian kedves és ártatlan volt,
A szép arcáról soha le nem görbült a mosoly.
Hangja a levegőn oly gyönyörűn szállt,
Mint a tavaszi szellőben hajlongó virágszál.

Egy magányos tölgy sárgállott a dombon,
A szíve a szerelem emlékétől dobogott.
S bár levelei már télre készültek,
A szívéből a szerelem soha ki nem veszett.