Az embert, kiskorában, amikor még úgy semmire nem lenne dolga, van, hogy a szülei leültetik rajzolni. És akkor leülsz, mert hát mi mást tennél, a szüleid mondták. Fogsz egy színest, nekiállsz. Rajzolod a kék eget, a csillogó vizet, a szárnyaló madarat, a fénylő Napot.
Majd odajönnek a szülők. Itt pontatlan, ott üres. Persze most, hogy jobban megnézem én is látom, igazuk van. Hát jó, de most már mit lehet tenni? Ezt kezdtem el. Ja, hogy van radír? Rendben. Ezzel, ha jól megdörzsölöm a papírt talán mondhatjuk is eltűntnek. Elölről. A víznek szebbek a hullámai, a madarak már nem csak három vonásból állnak. De üresnek még mindig üres. Lehetne rajta pár felhő.
Na meg mit mond a tanító néni? Minél több sziget van annál jobb? Jó, hát legyen. Egy sziget tele házzal, egy sziget tele emberrel, egy sziget tele fával. A fák nem is ilyenek, nevet ki az új legjobb barátnőm és már radírozza is le azt a szigetet. Eltűnt. Amúgy is már halványabban rajzolok, nem látszik már abból semmi. És ha nem látszik, hát honnan tudnám mi volt ott.
De most ott megint van egy üres folt a lapon. Rajzoljunk oda valamit. Ó, hát a hajó. Minek víz meg szigetek, ha nincs hajó, nemde? Na, akkor firkantok egy hajót… vagy inkább egy jachtot, mert ugye mégiscsak ebben én utazok. Á nem, ez nem sikerült. Maradjunk a vitorlásnál. Kis vitorlást mindenki tud rajzolni, az csak megy nekem is. Unalmamban még pár hullám, még pár felhő meg még, csak egy, kettő, talán három szigetecske. Így talán már mondhatjuk, hogy kész. A vonalak halványak, a papír kicsit meggyűrődött a sok radírozásban és én már kicsit túlzsúfoltnak mondanám, de most már legalább se a szüleim, se a tanító néni, sem pedig a barátnőim nem szólnak rá semmit. De épp ez az. Ők nem szólnak semmit én meg itt maradtam.
A legelső rajzom még mindig ott van valahol a fakó vonalak alatt. Akkoriban még belevéstem a vizet, az eget, a madarat és már nem is tudom mi lehetett a negyedik forma. Ez a négy dolog adta az egész rajz alapját én meg egyet teljesen elfelejtettem belőlük. Pedig milyen szép volt a felhőtlen ég, a békés víz, a szabadon szárnyaló három-vonásos madarak és az az utolsó dolog is biztos tündökölt a lapon bármi is volt.
Ekkor leült mellém egy fiú rajzolni. Neki filcei vannak, ő máshogy rajzol azokkal. Megdicséri a képemet, majd megkérdezi belerajzolhat-e. Ez új. Ilyen még nem volt. Ha átfirkálja, én nem tudom, mit csinálok vele! De persze nem mondom ezt, csak hogy még szép, nyugodtan. És akkor ő előveszi a citromsárga filcét. Felrajzolja a Napot. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Most már megvan a negyedik eleme is az egykori rajzomnak, hála ennek a filces fiúnak. De, ha ilyen könnyen előbújt a Napocska, talán a többi is ugyanígy visszahozható ezekkel a filcekkel. Nem kell leradírozni miatta semmit, csak átrajzolni azt, ami lényeges. Hát jó. Próbáljuk meg. Kérnék tőle filcet, viszont én nem is tudom, hogyan kell azokkal rajzolni. Inkább csak közelebb húzódom a fiúhoz hátha beavat a rejtelmekbe. Figyelem, ahogy rajzol, néha segítek neki színezni, mert minden formája csak egy éles körvonal kitöltés nélkül. A ceruzáimmal azért mégiscsak szebben lehet színezni, mint filccel. Színezgetjük az övét, rajzolunk az enyémhez.
Most pedig végre összetehetjük a két képet. Lehet akár késznek is nevezni őket. Én a kék ég, csillogó víz, szárnyaló madár és fénylő Nap mellett még kihúztam filccel azt a hajót is, ami azóta már picit nagyobb, mint egy egyszerű vitorlás. A filces fiú pedig rajzolt a hegyei, mezeje, háza és körtefája mellé egy szélesedő folyót. Most már összeillenek. Már csak annyi a dolgunk, hogy mindig azt a felét nézzük a képünknek, amelyikhez éppen kedvünk van.