Morogva forgolódtam az ágyamban. Pumpkin, a fekete macskám, szemeivel követte a mozdulataimat, majd egy hangos nyávogás kíséretében megharapta a kezemet.

- Aú! Ezt miért kaptam? - rántom el a karomat.

Felháborodva leugrott az ágyról, és elsétált. Még szerinte is fel kéne kellnem, de semmi kedvem. A párnámba fejeltem.

Odakint csak gonosz emberek vannak. Mindenki fél tőlem, csak azért, mert boszorkány vagyok. Megvetnek. Elkerülnek. Velük együtt a szerelem is. Nincs olyan élőlény aki szeretne engem, a boszorkányt.

Nyöszörögve kikeltem az ágyból, mire a vörös loknijaim az arcomba hulltak. Nagyot sóhajtva a fürdőszobába indultam. Rendbe szedtem magamat, majd két kávéból erőt gyűjtve, elmentem bevásárolni.

Számítottam a megvető, olykor rémült tekintetekre. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Gyorsan megjárom a boltot, és már megyek is haza. Besiettem a boltba, de itt sem volt jobb a helyzet. Már meg sem erőltettem magamat, hogy kipréseljek magamból egy köszönést. Inkább mentem tovább, hogy minél hamarabb vége lehessen ennek a rémálomnak. Ám teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, a következő pillantaban pedig úgy neki mentem valakinek, hogy az egyensúlyomat elveszítve hátraestem. A fejemet dörzsölgetve felnéztem az idegenre. A szemem elkerekedett, amint megláttam kibe ütköztem. Egy velem egyidős srác volt, sötétszőke hajjal és csokoládébarna szemekkel.

- É-én, bocsánat… Izé s-sajnálom, hogy neked ütköztem. - Dadogom rémülten.

A reakciója meglepő volt, mivel senki nem nézett még így rám.

Mosolygott. Rám mosolygott. Valami elemi erejű érzés száguldott felém, ami könny formájában tört utat. Szipogva próbáltam letörölni őket.

A srác arcán aggodalom ült ki. Odaguggolt elém és elkezdte felszedegetni a szétszóródott árucikkeket. Nem is vettem észre hogy elejtettem őket.

- Megijesztettelek? - kérdezi halkan.

- Dehogy! Csak…meglepődtem.

Felállt, és kezét nyújtotta felém. Vonakodtam megfogni, mire megragadta a karomat és óvatosan felhúzott.

- Zack vagyok, és te?

Nem válaszoltam.

- Hívjalak akkor boszinak?

A félelmet a felháborodottság váltotta föl, ami szavak formájában bukott ki belőlem.

- Maple vagyok, de az én döntésem hogy kivel osztom meg! Ez pedig igazán nem ad indokot rá, hogy ilyen gúnynévvel illess! - Több ember is felénk fordult a zaj hallatán.

- Oké, sajnálom! - emeli fel a kezeit védekezően. - Talán kiengesztelésképpen elfogadod a meghívásomat a holnap esti bulimra? - mosolyodott el békítően.

- Olyan sok ember közé? Biztos hogy nem - válaszoltam meglepődve a furcsa gesztuson.

- Akkor csak te és én? Nézünk valami filmet vagy valami. Mármint ne értsd félre, semmi olyanra nem gondoltam!

Elgondolkoztam az ajánlatán.

- Nem is tudom - bizonytalankodtam.

- Kérlek!

- Jó! Feladom! - forgattam a szememet.

- Király!

Megbeszéltük a találkozó helyszínét, aztán búcsúzkodni kezdtünk. És bár meglepő, nem örültem neki. Biztos látszott rajtam, mert a következő pillanatban odalépett hozzám, és jó erősen megölelt.

- Viszlát Maple! - suttogta a fülembe, aztán elsétált. Én meg ott álltam, megkövülten, égő vörös füllel.

*Pár hónappal később*

Azóta már rengetegszer találkoztunk, egy idő után már randik keretében. De csók egyszer sem volt. Aznap nála találkoztunk, és alig vártam. Dudorászva sétáltam az utcán, amikor láttam, hogy Zack jön felém vigyorogva.

- Nem tudtam megvárni amíg ideérsz.

Elpirultam az egyszerű kijelentés hallatán. Nevetve átkarolt, majd együtt indultunk el a lakása felé.

Odaérve a bejárathoz, úriember módjára kinyitotta nekem az ajtót. Amint beléptünk, kézenfogott, és a nappaliba vezetett. Leültünk a kanapéra, ő pedig egyből átölelt. Én örömmel bújtam hozzá. Ekkor lehajolt és ajkát a számra tapasztotta. A meglepetéstől tágra nyílt a szemem. Egy kicsit elhúzódott, de csak annyira, hogy lássa az arcomat. Én viszont továbbra is csak döbbenten pislogtam.

- E-ezt miért kaptam?

- Még mindig nem vetted észre? Szeretlek Maple. Szeretlek.

És ennek hallatán virágba borult a világ.