Péter sírva szaladt be édesanyánkhoz, tudtuk mind, hogy miért. Édesapámmal ketten mentek el a földre dolgozni még hajnalban. Ebédet édesanyám és húgom vitt nekik. Nekem gimnáziumba kellett mennem. Mindig mondták, hogy a tanulás jobb életre vezet, de itt egy életet vezetett el. Bárcsak ott lettem volna! Akkor talán nem… Talán tehettem volna valamit…

Édesanyám tekintete megfagyott a hír hallatán. A mosnivaló kicsúszott a kezéből, s ha épp nem lépek oda, akkor senki sem kapja el. Fekete gyász ült az egész házra, s mint varjú a téli időben, ez is maradt. Vele együtt maradt a tél fagyos lehelete.

Ennek majdhogynem 4 éve, azóta Peti is igazi férfivá vált, húgomnak már udvarlója is akadt. S mint a család rangidőse, nekem kellett elküldenem a kéretlen kérőket. S mint rangidős, nekem kellett dolgoznom. De ezt örömmel tettem. Örömmel, hogy azon a magyar földön lehetek, amin előttem számtalan csepp vér hullott a szabadságért!

És szabad vagy?

Négy óra, kelni kell! Menni kell!
Még a nap se kelt föl. De olyan csodálatos lesz, amikor fölkel! Minden reggel ez az öröm megadatik. Igaz a mondás, aki korán kel aranyat lel! Vagy legalábbis láthatja az aranynapkorongot, ahogy a dombok mögül kidugja álmos fejét, s mint aranyszínű folyó hömpölyögnek végig sugarai a fagyos táj felszínén. Oly csodálatos! Van, aki gondoskodik a fagyos szívekről is...

Annak ellenére, hogy árva lettem, nem éreztem magam apátlannak soha.

Vasárnap van, templomba hívogat a harangszó. Baráti, meleg kézfogások közepette megszólal a jól ismert ének: „Itt van szívem, neked adom Uram, neked, ki alkotád!”. Oly megnyugtató, hogy a fagyos és kőszívet is élővé varázsolja, s ehhez nem kell más, csak az, hogy az Atyai kézben megnyugodjon.

Ugyanígy két kőszív is az Ő kezében élettel telik meg, s megtanulják egymást szeretni. S a telet leváltja a tavasz. S a zordból valami új, valami nemes készülődik, egyedül Miatta! Mert ha Ő teszi a szívbe, az nem sebez meg. Már csak egy hét…

A gimnáziumból hazajövet találkoztunk először, hárman. A régi templom bedeszkázott kapuján tekintettél át. Valami fenséges hívott oda, s csak éberen figyeltél. S odamentem én is, hogy mi lehet oly érdekes? S együtt, egyszerre hallottuk meg elhaló, csöndes hangon, mert akkor nem volt szabad ilyet még csak gondolni sem, „Rossz a világ, énnékem add, fiam! Szád ily parancsot ád.” Egymásra néztünk, s könnyes szemmel hallgattuk tovább azt az elhaló, csöndes hangot, ami mégis erőteljesebben szólt minden eddiginél, erőteljesen mert az apátlanhoz és anyátlanhoz szólt, fiam vagy!

Hófehér ruhában, már tisztán léptél be a templomba, mint napsugár. S én ott vártalak az oltárnál. S fölcsendült az ének utolsó három sora is, már a gyülekezet erőteljes, velünk együtt örülő hangján: „Itt van szerelmem áldozatja, Hűségem hű kezedbe adja, Itt van szívem, itt van szívem!”. S mindketten hófehér tiszta szívvel álltunk ott, mert Jézus Krisztus áldozata tisztára mosott.

Ennyi év távlatából is érdekesen sejlik föl az a bedeszkázott régi templomajtó, s rajta a kis rés, ahol először látta meg 4 szempár, hogy a bezártságon túl is van élet. Hogy a törött szívre van orvosság. A kulcsra zárt, bedeszkázott kapun is van egy apró rés, ahol az a Szeretet, mint fénysugár tör át hatalmasan, s megkezdi szelet csináló munkáját, ami a port, sok mocskot kihajtja onnan, s hatalmas erővel áttöri a betörhetetlennek hitt mázsás kaput. Kitárja azt tágra, s beengedi oda egyedüli tulajdonosát, aki fényhozóként elhozza a tavaszt az Ő fia életébe!