Először láttalak egy szép nyári napon.
Égszínkék szemed a sötét szemembe hatolt.
Az a pillanat mikor szereteted felkarolt,
S fényedet akkor éreztem először magamon.

Te voltál a tágas ég számomra,
én pedig a termékeny föld részedre.
Hittük, hogy a távolság csak téveszme
S így tovább néztem csodás napodra

A magokat melyeket érzésekként szívembe ültettem,
te egy ideig nagy örömmel öntözted,
mellyel közös életünk gyökereit szívembe kötötted,
melyek, oly sokáig voltak bennem.

Sok jó és rossz képben láttalak,
s ott voltam melletted mikor kellett.
Még akkoris, mikor szereteted füstfelhővé érett.
S pusztító villámaid után is csodáltalak.

A kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen,
én mindig próbáltam elviselni esődet,
ezzel plántálva a közös jövőnket.
Bár te nem így éreztél szívedben

Melletted voltam mikor viharos felhők gyűltek köréd.
S múltunk miatt bíztam oly boldogan.
Majd együtt ültetett magjainkat elpusztítottad gonoszan
Miután nem csodáltam tovább ragyogó estéd.

Az érzéseink szép rétté válhattak volna,
s melyet együtt ápolhattunk volna időtlen.
E rétet csodálhattuk volna a jövőben
Bár e képet eltemettük, lehullott a porba

A köd, melyen keresztül nem láttam,
mostmár elfeledni oly nagyon vágyom.
Közös emlékeink, és érzéseink nem bánom.
a megmaradt élő érzéseim kiásom.