Vég

A gázpedálra rátaposva mentem az utamon,
Gondolkodás nélkül egyenesen suhanok.
Nyitott ablakomon az eső utat nyer magának,
Az arcomon a könnyeimmel egybeválnak.
A villámok mellém csapnak le, nem találnak el,
Gyorsítok a csúszós úton, hátha a gumik életre kelnek.
A szerelem nem mindig a legjobb dolog,
Lehet gyönyörű, de halálba taszító.
Az embert körbeveszi egy rózsaszín köd,
Míg azon kapja magát, hogy a ház ég, csak a füst jön.
A szerelem lehet jó, szíveket melengető,
Én miért csak olyat fogok ki ami mérgező?
Mérgezi a testem és a lelkemet is egyszerre,
Belülről a részem elhalt, most készül rá a testem.
A távolban egy piros folt közeleg, szemöldököm ráncolom,
Egyre csak jön, míg már tisztán látom.
Az út végén egy lámpa vár pirosan világítva,
Megállni parancsol, egyből a fékre tapostam.
A kerekek csikorognak, a kocsi megállt,
Vágyakozó szemmel bámulom a lámpát.
A fény megvilágítja a további ösvényt,
Aminek nincs folytatása, leeséshez elég egy apró lökés.
A GPS egyenesen vezet, azt gondolja arra a kiút,
De mégis hova is tart ez az út?
Az úticélomat visszakeresem, mert nem emlékszem,
Kisbetűkkel a ´Vég´ van kijelölve.
Biztos ezt akarom csinálni egy ember miatt?,
Ha akarnék nem tudnék erős lenni, hogy áthidaljak rajta?
Érzem hogy a kocsi egyre csak hátra felé gurul,
Nagyon lassan, valami visszahúz.
Fejemet megrázom, döntenem kell,
Vajon ha arra megyek minek lesz vége?
Az útnak, a világnak vagy az életemnek?,
Vagy a bántalmazásnak amit kapok napi szinten.
Ha a gázt megnyomom akkor vége lenne,
A levegőt kapkodom, mert a lámpa sárga lett.
A döntésem másodpercek alatt hagyom magam mögött,
Három, kettő, egy.... Zöld.