Verseket írunk, Ő és én. Szeretnénk hinni, hogy hitelesek vagyunk,
Csak próbálkozunk, műveinket az asztalfiók olvassa, magunk után semmilyen nyomot nem hagyunk.
Nem úgy, mint Ő bennem.
Bár nem tudom, mit kellene tennem,
Talán érzéketlennek kellene lennem,
Hogy majd ne haljak bele a hiányába,
Mind hiába,
Elmegyek.
Félhold szemei helyett majd a fényképekről visszatükröződő valakit bámulom
Alvás helyett, és miközben majd a fotó és élő valója közti különbséget ámulom,
Visszaolvasom a Róla írt verseimet, a minden sorral új létre hívatott szerelmünk tudatában
Gyújtok egy gyertyát,
Nélküle fekszem minden nap a hideg ágyban,
A takarót az államig felhúzva is reszketve,
Puha testétől többezer kilométerre értelmetlen napjaimat tengetve,
A lángot nézem.
Azt hittem, majd egyszerűen elintézem:
Búcsú. Vége.
És nem foglalkoztat majd, mi volt régen,
De most itt fekszem nélküle,
Libabőrös testemet nem ringatja más, csak a magány és vágy öle,
És fejemet a jeges párnára hajtva,
Az engem körülvevő szürkeségben csak a csókjai emléke tarka,
A lélek lassan kiszakad belőlem, nincs már, ami bennem tartsa,
Elfújom a gyertyát.
Az utolsó leheletnyi meleg is oda,
Belőlem végül a lélek így illan tova.
Kékes-lila szájjal, kihűlve fújom ki a reszketeg párát,
A kinti hűvös megtalálta bennem fagyos párját,
Eldobom fejem alól a párnát,
Nélküle hidegen, holtan fejemnek és szívemnek már az sem nyújthat támlát.
(És ez a vers? Ha elolvasta, most már csak felesleges, véges, hiú ábránd.)