Ködös éjjel volt. Akárcsak a másnap reggele. Hideg volt s fújt a szél. Ilyen volt ez az októberi nap.
Életem ezen szakaszán - melynek mindjárt itt a vége - ballagtam az iskola felé. Fáztam. Nagyon fáztam. De melegített a gondolat hogy minden rendben van. A tudat, hogy nem kell félnem semmitől, hogy most vagyok erős igazán, s ezt nem rúghatja fel senki és semmi. A szélben állva vártam a vonatot. Próbáltam magabiztosan megfelelni a szélnek, stabilan állni, noha gyenge lábaim alig kapaszkodtak a földhöz. Mikor megláttam a közeledő fénycsóvát, bejelentettem szervezetemnek, hogy nem kell többet fáradoznia, hisz megpihenünk. Felléptem a vonatra s egy feltűnőbb mozdulattal körülnéztem. Nincs feltünési viszketegségem, de kell hogy reám nézzenek, hisz így akarva vagy akaratlanul is visszajelzést kapsz embertársaidtól. Miért fontos ez számomra? Ugyan, hiába titkolja mindenki de mindenkit érdekel, hogy mit gondol a másik. Ez emberi. S mivel most éreztem magam a csúcson, muszály volt tudnom mások is így látják e. Megérkeztem. Leszálltam. Majd bolyongtam a nagy embertömegben, mintha úticélom sem lenne.
A nap hamar eltelt, ahogy mindig is szokott az idő múlni. De ez a rend. S ezt akkor még nem is bántam. Elindultam tehát lefelé a lépcsőn majd haza. Igazán nem számítottam semmi érdekesre, lemenni a lépcsőn, majd kimenni az ajtón nem nagy szám. Legalábbis akkor még így gondoltam.
Sajátos kis lépéseimmel igyekeztem le a bizonyos, és sokat emlegetett lépcsőn. Nem is figyeltem jön e valaki szembe. Valahogy aztán felkaptam a fejem, s elkapott az a bizonyos érzés.
Addig ismert céljaim, gondolataim, vágyaim egy pillanat alatt megváltoztak. Az eddig tudattomban lévő rendem, teljesen felborult. Egyszerre összetört bennem minden, s aztán hirtelen minden felépült. Már nem tudtam másra gondolni, beleköltözött a fejembe, az álmaimba, a szívembe. Belülről kivirágoztam. Úgy éreztem már nem a gravitáció tart ott a lépcsőn, Vele szemben, hanem Ő maga.
Nem mertem levenni a szemem Róla, noha Ő is nézett, s most kivételesen nem bírtam a szemkontaktust. De mit is tehettem volna, hisz minden egyes sejtjére vágytam. Végül lementem a lépcsőn s már nem láttam Őt. Ahogy kimentem az ajtón megálltam s körülnézem. Nem tetszett ez az érzés, ki akartam törölni. Még csak azt sem tudtam ki volt Ő, most láttam először. Utáltam. Majd elindultam hazafelé, próbálva elfelejteni az egészet.
Őt továbbra is láttam. Akár a lépcsőn, akár a folyosón, álmaimban. Az érzést sikerült úgy elnyomni magamban hogy csak akkor jött elő mikor egymásra néztünk. De persze az idő ment tovább, teltek az évek s egészen megfeledkeztem Róla. Majdnem másnál is éreztem ezt, de azok, nem voltak Ő hozzá foghatóak.
S az idő múlássavál rájöttem hogy hibáztam. Sosem léptem felé, mert féltem. Viszont mások léptek ám felém, s én tudatlan, azt hittem elmúlt, s hogy már másért élek, ezzel saját csapdámba csalva magamat. Így már soha nem lehet az enyém. Hagytam az időt szaladni, s így az Ő érte vívó harcot értelmetlen lenne elkezdeni.
Elbuktam, s így megjobban fáj, s izgat is amaz kérdésnek válassza, vajon Ő mit érzett akkor, ott, a lépcsőn?