Csesznegi László:

Ember!

Állítsd meg a kezed, mi csak rombolni tudott!

Nézz végig a Föld sebein, miket fajtád okozott!

A maró pusztítás, e sebek okozója

Egy ijesztő jövő örök mementója.


Ha tőrt döfünk a Föld szívébe,

Nem zár többé már ölébe..

Haldokolva enged el,

S ez közel van már, túl közel.


Szennyes, szürke fellegek,

Szemétbe fúlt tengerek,

A szél erdők hamvát kapja fel,

S ez közel van már, túl közel.


Az élet oly szép, s oly törékeny,

Ember, kérlek, vigyázz rá!

Óvd meg, s tedd vele a jövőt

Mindörökké boldoggá.


Hol szellő illan, lomb susog,

Sebes vizű patak csobog,

Égbe törő hegyek orma,

Száraz szelek járta puszta,

Partfövenyen arany homok,

Kitáncolnak rá a habok...

Mindnek anyja ez a Föld,

Segíts rajta, s lesz jövőd!


Pusztulásba taszítjuk,

Vagy megmentjük, és megóvjuk.

Döntést hoznunk nekünk kell,

S ez közel van már, túl közel.