Sosem felejtem el, milyen volt gyereknek lenni.
Önfeledten nevetni, a kertben futkározni, hatalmas figyelemmel egymásra pakolni az építőkockákat, majd könnyes szemmel figyelni, ahogy az utolsó darab, amit ráhelyeztem, kibillentette a tornyot az egyensúlyából, és az egész, fülsüketítő robajjal a földre omlott. Télen esett a hó, fehér volt a karácsony, a szilveszter, az újév, de még a farsangi busók is a fehér takaróban próbálkoztak átvonulni a városokon, falvakon. Nyáron, bár tikkasztó meleg volt, az aszály egyetemes volt országunkban, és majd’ meg lehetett pusztulni a hatalmas hőségtől, úgy gondolom, a közelébe sem ért annak, amit az utóbbi években tapasztalhattunk.
A mai gyerekek nem tudják, milyen, ha szenteste, miközben a fa alatt az ajándékaikat bontják, odakint szakad a hó, és szinte a mögötte sejlő fekete égbolt is láthatatlan a fehér függöny mögött. Nem tudják, milyen érzés az udvar végéből is hallani anya kiáltását, hogy „Kész az ebéd, ideje bejönni, és enni!” és csalódottan felsóhajtani, mert már majdnem megnyerted a játékot, amit épp akkor találtatok ki a pajtásaiddal.
Ők csak azt látják, hogy karácsonykor vagy a sár, vagy a még őszről a fán maradt, vagy az avarban nem elfonnyadt levelek miatt barna a táj, nyáron pedig a kánikula idején ki sem mehetnek az udvarra tizenegy és három között, mert akkor jár legmagasabban a nap, és félő, hogy az ultraibolya-sugárzástól komolyabb bajuk eshet, mint egy kis leégés.
És mindez, akármennyire is nehéz kimondani, és bármilyen rossz hallani, a mi hibánk. Lassan, de biztosan haladunk a Föld teljes és totális pusztulása felé, a gyárak hatalmas szén-dioxid-termelése és kibocsátása, a műanyag túlzott és felesleges használata, a fák, erdők, dzsungelek tömeges kiirtása, a pazarlás, mind ide vezettek minket, és már megfestették vérvörössel utunkat előre. Fejünk felé vészjósló viharfelhőt is adtak, mint útitárs, és miközben ballagunk az egyre ridegebb és szörnyűbb jövő felé, fülünkbe suttogja, hol rontottuk el. Elmagyarázza, mit csináltunk rosszul, mit kellett volna másképp tenni, miért történt mindez. Mi pedig zivatarként folyó könnyeinket meg sem próbálva elrejteni haladunk, egyenletesen, előre, mintha szemellenző lenne rajtunk. Nem nézünk oldalra, nem látjuk az ausztráliai bozóttüzeket, nem látjuk a pekingi szmogot, nem látjuk a rohamosan olvadó jégsapkákat és az egyre emelkedő vízszintet, az emiatt eltünedező apró szigeteket, a veszélyeztetett, vagy éppen már kihalt növény- és állatfajokat, az ózonréteg roncsolódását, a kivágott erdőket, az úszó szemétszigeteket. Nem, csak haladunk, mintha beletörődtünk volna, hogy itt a vég, nem lehet már tenni semmit, visszafordíthatatlan károkat okoztunk.
Úgy gondoljuk, még tudunk élni. Úgy gondoljuk, még minden rendben, ha nem foglalkozunk vele, a probléma magától megoldódik, és a Föld majd visszaáll a régi működésébe, magától, nincs szüksége a segítségünkre. Pedig van. És ez az, amire az embereknek rá kellene eszmélniük. Nemcsak béna kiselőadásokat kellene tartani az iskolákban a környezetvédelem fontosságáról, hanem példát mutatni, megtanítani nekik, hogy ez fontos, ez szükséges, ez kell ahhoz, hogy életben maradjon a bolygónk, és vele együtt mi is. Ő táplál minket, miatta van étel az uzsonnás dobozunkban, és édesvíz azokban a fránya, de legalább nem kidobott, hanem újrahasznosított műanyag-palackokban, miatta tudunk lélegezni. Ha ő nem lenne, mi sem lennénk. És most, visszaélve szeretetével, anyai gondoskodásával, ahogy valami amerikai filmben szereplő tipikus tinédzser a lázadásával tönkre akarja tenni a szüleit, mi úgy ássuk meg az otthonunk, a Kék Bolygó sírját. Viszont abba senki nem gondol bele, hogy ugyanabba a gödörbe ennyi erővel akár mi a belefekhetnénk, és örök álomra hajthatnánk a fejünket, ugyanis abban a pillanatban, hogy a Föld feladja, elege lesz, és nem fog tovább küzdeni, nekünk is végünk lesz.
Tényleg ezt szeretnénk? Emberek, ez az egy otthonunk van! Ez nem egy dunántúli város, amit elöntött a vörös iszap, ez nem egy Tisza menti település, amelyet lerombolt az árvíz, ez nem egy háborúval sújtott ország, innen nem tudunk menekülni! Nem tudunk máshova költözni. Csak ezt az egy esélyt kaptunk, és mi igyekszünk ezt az egyet is elpocsékolni, igaz? Most mondhatod, hogy nem. Hiszen te, aki olvasod, lehet, hogy biciklivel jársz, hogy az autódból kibocsájtott gázok nem tegyék tönkre az atmoszférát, vagy szelektíven gyűjtöd a szemetet, vagy nem vásárolsz feleslegesen ruhát, vagy kiszáműzted az életedből a nejlon zacskókat és a műanyag üvegeket. Vagy mindig lekapcsolod a villanyt, és törölközővel zárod el a csapot, hogy jól rá tudd húzni, és véletlenül se csöpögjön egy ici-picit sem, igen, teszel ezzel valamit. Jót teszel a Földdel, érzi, hogy legalább van egyvalaki, aki nem igyekszik meggyilkolni.
Viszont kérdem én, mennyit ér eggyel kevesebb kocsi, ha világ uralói, a nagyfejesek nem hallják meg a szavunkat, és nem érdekli őket, amit mondani akarunk? Ha a gyárak kétszer annyi mérgező gázt bocsátanak ki, mert kétszer akkora a kereslet? Azt mondják a nagyemberek, ez hazugság, nincs olyan, hogy globális felmelegedés, a klímaváltozás is csak egy mítosz, amit az emberek azért találtak ki, hogy legyen miről beszélni, legyen mitől félni, legyen mit követelni. Vagy talán csak úgy gondolják, ők felnőttek, eleget éltek, elérték céljaikat. Viszont az egy pillanatra sem jut eszükbe, hogy gyermekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak még sokáig kellene itt élniük. És az örökség, amelyet rájuk hagynak nem édesvíz és friss levegő, hanem kipusztult erdők és szmog.
Ahogy észrevettem, mi, fiatalok, mintha nyitottabbak lennénk a környezetvédelemre. A büfében egyre kevesebb embert látok szívószálért nyúlni a meleg teához, hiszen ott lobog a fejük felett a 2019-es nyár legnagyobb szlogenje: „Save the turtles!” Talán röhögünk rajta, de legbelül tudjuk, hogy ha most nem figyelünk, felesleges a fakultáció-választáson, az érettségin és az egyetemi felvételi ponthatárokon aggódni, hiszen mire végeznénk a tanulással, nem lesz Föld, ahol tényleg belevághatnánk a Nagybetűs Életbe. Fa fogkeféket használunk a műanyagok helyett, kulacsba töltött vizet iszunk a nyavalyás flakonok helyett és a legapróbb elejtett szemetünket is felvesszük a földről.
Azért ez vicces egy kicsit, nem? Egész életünkben azt szajkózták nekünk, hogy hallgassunk a felnőttekre, mindig igazuk van, mindenhez értenek, majd ők megmondják, mi a jó. És most, amikor nekünk van igazunk, és mi csináljuk jól, a felnőttek röhögnek. Nem figyelnek ránk, mert fiatalok vagyunk. Nem figyelnek ránk, mert nem értjük mi még ezt, ez felesleges, ez nem jó, amit csinálunk, annak értelme sincsen. Buborékba zárják magukat, és ezzel minket is. A filozófiájukat egyszer már említettem, de örömmel leírom még egyszer: ha nem foglalkozunk vele, a probléma magától is megoldódik.
De ez nem igaz. Rá fognak jönni. Mindenki külön-külön, vagy az egész világ egy emberként felszisszenve, nem tudom, de előbb, vagy utóbb minden gyermek, minden kamasz, minden felnőtt és idős rá fog jönni, hogy elszúrtunk.
Ha majd utolsó fenyőt is kivágtuk, és nem lesz többé karácsonyfa, ha majd az összes esőerőt kiirtottuk, és az oxigén ritkább lesz, mint a fehér holló, ha majd az összes sarki jég beleolvadt a tengerbe, elmerítve a legnagyobb szigeteket, és a kontinensek partjait is, ha majd a megemelkedett vízszint újabb jégkorszakot hoz magával, ha majd a szemétsziget akkora lesz, mit Eurázsia, ha majd az állatok kipusztulnak, és a növények alig élnek, ha majd az édesvízért világháború tör ki, ha majd az egész világ éhezik, ha majd a Nap porrá égeti egyetlen igaz otthonunkat, majd akkor talán ráeszmélünk. Akkor talán majd rájövünk, hogy figyelni kellett volna. Hogy azokban az utolsó évtizedekben, (mennyit is írtunk akkor, 2010, vagy 20, vagy 30?) igenis tennünk kellett volna valamit, az egész világnak fel kellett volna állnia, kezet fogni, és együtt megmenteni a Földet.
De akkor már túl késő lesz. A Föld akkora majd feladja, elnémul, és hagyja, hogy minden, ami valaha élt és virult rajta, elpusztuljon. Mert ez fog történni. Mi hagytuk bekövetkezni az emberiség, sőt, az egész világ legnagyobb katasztrófáját, amire a tragédia már csak enyhe jelző, és valami sokkal intenzívebb szó kellene rá, és ekkor a Föld is hagyni fog minket szenvedni, zokogni, és végül meghalni. És az emberiség, mint olyan, a maga több százezer éves történelmével a semmibe vész, és senki sem fog ránk emlékezni. A Föld egy lesz csak a Naprendszer többi bolygója közül, semmi érdekes. Egykor kék volt, ma már leginkább semmire sem hasonlít a színe. Valaha élet volt rajta. De már nincs. Tönkrement. Elpusztult. Meghalt. Vége.
Most pedig suttogva, reménnyel telve megjegyzem, még nem késő. Még visszafordíthatjuk, Még letérhetünk a viharfelhőkkel fedett, vérvörössel rajzolt útról egy jobb világ felé. Követhetünk egy szebb, jobb, zöldebb ösvényt. De ez nem megy, ha csak egykét ember hajlandó áttérni. Mindenkinek, mintha egy lélek lennénk hétmilliárd testben, együtt kell nekifognunk. És hiszem, ha ez sikerül, még itt maradhatunk, és lehet jövőnk.
Kérlek, tedd meg, azokat a pici, apró dolgokat, amelyekre képes vagy! Biztos vagyok benne, hogy ezer meg ezer előadást hallgattál már végig róla, és pontosan tudod, mi a teendőd! Ne légy rest, nem szabad, hiszen a jövő a tét! Az enyém, a tiéd, a miénk, mindenkié!
Zöld festéket fogok, és mindenkinek az arcára vele csíkot húzok, hiszen mi mind harcosok vagyunk. Harcolunk az otthonunkért, az életünkért. Itt nincs helye félelemnek, lustaságnak. Majd pihenünk akkor, ha majd újra nyugodtan fellélegezhetünk.