2020. március 25.
Kedves naplóm!
Ez az első bejegyzésem, még nem tudom, hogy fog menni, de talán majd ráérzek. Most épp tavaszodik. Olyan gyönyörű, ahogy nyílnak a virágok és újra életre kel a természet. Mámorító érzés beszippantani a kellemes, friss levegőt, valamint érezni, ahogy a napsugarak finoman perzselik a bőrömet. Innen a verandáról még az udvaron csordogáló kis kerti vízesés hangja is hallatszik. Épp ilyen idillinek képzeltem ezt az időszakot, úgy érzem, mintha a nyugalom szigetén nyaralnék. Azonban közel sem gondoltam volna, hogy ilyen szomorú leszek emiatt egyszer. Elvégre, ha az ember a tavaszra gondol, akkor pozitív gondolatok jutnak eszébe, én viszont csak a halált és a veszteséget látom a szépség mögött. Nagyon hiányoznak! De sajnos még nem vagyok képes beszélni erről…egyszerűen nem megy.
2025. március 25.
Kedves naplóm!
5 év telt el, mégis olyan, mintha minden tegnap történt volna. Olyan, mintha csak az imént tartottam volna őket a karomban. Úgy érzem, még mindig nem állok készen arra, hogy elmeséljem mindezt. Vajon egyáltalán képes leszek rá valaha?!
2030. március 26.
Kedves Naplóm!
Most a szokásosnál is később érkeztem. Adtam magamnak még egy napot, hátha nem fog annyira fájni. Hát nem így történt, viszont nem húzhatom tovább a dolgot. Muszáj kiadnom magamból, mert felőröl látni a világot, ahogy egyre rosszabb és rosszabb lesz. Ó, ha ők itt lennének… De vajon hol is kezdjem? Tudod mit, inkább csak belevágok.
Időszámításunk kezdetén ismertem meg a négy legcsodásabb dolgot, ami történt az életemben. A gyermekeimet. Aer, Fótia, Neró és Déntra voltak a leggyönyörűbb teremtések, akiket valaha láttam. Aer játékos volt és fáradhatatlan, mindannak ellenére, hogy az asztma kínozta. Mégis a futás volt a kedvenc időtöltése. Kiskorában ősszel nagyon szeretett keresztülfutni az összehordott leveleken. Mindig leszidtam érte, de ő tovább folytatta. Visszagondolva már csak mosolygok a dolgon. Fótia, na igen, ő volt az én egyetlen, forrófejű lányom. Habár kívülről mindig keménynek próbált mutatkozni, legbelül egy hatalmas, érző szív dobogott, ami bármikor összetörhetett. Neró fiam volt az, akiről nem mondta meg senki, hogy vigyázni kell vele. Népszerű volt, az úszócsapat kapitánya. Mindenki szerette, viszont, ha valaki keresztbe tett neki, az jobb volt, ha messziről elkerülte, mert akár egy kanál vízben meg tudta volna fojtani. És végül Déntra, az én kicsi Déntrám. A világ legszelídebb teremtése, imádta az állatokat és a növényeket, egy légynek sem tudott volna ártani, épp ezért az erdei séták voltak a kedvencei. Szerintem ezt tőlem örökölte.
Ők voltak a nagy csapat. Mindenki ismerte őket a környéken, és rengeteg barátjuk volt. Egy nap a szomszédunkba új arcok költöztek, Hoomanék. Eva és Adam igazán rendes emberek voltak, a fiuk, Charlie viszont elég furcsának tűnt. Aerék elhatározták, hogy szárnyaik alá veszik, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Lassan, de kialakult a barátság. Ahogy én észrevettem Neró volt az, akivel igazán megtalálta a közös hangot. Őszintén, nem lepődtem meg. A fiam valahogy értett ahhoz, hogy kivel hogyan kell bánni. Szerintem Charlieval igazán jó munkát végzett. Gyakran jött át úszni vagy csupán pancsolni egyet, vagy ha Neró épp nem ért rá, akkor Aerrel és Déntrával mentek el a kiserdőbe bújócskázni. Fótia azonban sohasem tartott velük, mondván, hogy már nem szeret a többiekkel játszani. Viszont, mikor láttam, hogy titkon figyelte a fiúkat, rájöttem, hogy hol van a kutya elásva. Az első szerelem. Nagyon aranyos volt, mikor rákérdeztem és az arca lángvörös lett, majd hirtelen tagadta a dolgot. Ez az igazán gyermeki megnyilvánulása mélyen megmaradt az emlékezetemben.
Aztán teltek-múltak az évek és Charlie ismét megváltozott, azonban nem a jó irányba, ráadásul magával húzta Nerót és Aert is. Rossz társaságba keveredtek, ami otthon a viselkedésükön észrevehető lett. Lázadtak, lefogytak, olyan betegnek néztek ki. Rossz előérzeteim voltak. Később Neró az intenzívre került. Lélekvesztve rohantam, hogy megbizonyosodjam a fiam állapotáról és kiderítsem mi történhetett… Elkéstem. Az orvosok azt mondták túladagolás. Valami újféle anyagról beszéltek, azt hiszem Plasztik volt a neve, és azt mondták a folytonos, nagy mennyiség bevitele miatt Neró szervezete feladta a harcot. Az eset után Déntra is kifordult magából, mintha teljesen más lett volna. Horzsolások, olykor vágások ékesítették a kezét. Mikor kérdőre vontam, becsapta az ajtót az orrom előtt. Mintha a világ megbolondult volna körülöttem. Az idő lassan már télbe hajlott, leesett az első hó. Egy hideg januári éjszakán nagy csörömpölést hallottam a bejárati ajtó felől, majd mikor kimentem Déntra tehetetlenül feküdt a földön, ájultan. Fótia és Aer is kirohantak a szobáikból, és testvérüket látva könnypatak folyt végig az arcukon. Mit tettünk, hogy ezt érdemeltük? Pár héttel később, mikor már nyugodtabb volt a hangulat Aer állított be hozzánk a nappaliba, mikor Fótiával a virágokat öntöztük. Látszott, hogy fontos, amit mondani akar. Majd közölte velünk, hogy ő tud arról, hogy mi volt a háttérben mind Neró, mind Déntra esetében. Csupán egy szó hagyta el a száját… Charlie. Az alvilág kemény hely és ha valaki oda keveredik onnan nagyon nehéz kimászni. Kiderült, hogy Déntrát folyton bántalmazták, elvégre a leggyengébbet a legkönnyebb megütni. Nerót pedig Charlie ismertette meg ezzel a szerrel. Mikor fény derült minderre, Fótia viselkedése is megváltozott. Csalódottság és düh keserédes hangulata áramlott belőle, majd egy hét múlva az előbb említett beszélgetés után nyom nélkül eltűnt Aerrel karöltve. A másnapi hírek már gyorsan terjedő bozóttüzektől zengtek és tudtam, hogy az ő művük volt. El sem tudom képzelni mennyire nehéz lehetett Fótiának, hogy egy olyan ember miatt veszítette el két testvérét is, akit titkon szeretett. A düh elhatalmasodott rajta, meg akarta bosszulni Charlie tetteit. A Hooman gyerek és a bandája azonban hatalmasabbnak bizonyultak, mint ők ketten. Fótia szívéből eltűnt a szeretet lángja és helyében már csak hamu maradt, ahogy hallottam. Aerről azóta nem tudok semmit, eltűnt, mint a kámfor. Na és Charlie? Ő nyugodtan élte utána az életét. Vagyis csak élte volna. Három év elteltével megkerestem, hogy megértsem miért tette ezt. Nagy meglepetésemre egy kórházban kezelték a neurológiai osztályon. Mint később megtudtam komoly depressziós tünetekkel került be … három éve. Mikor beléptem a szobába az ablakon nézett ki. Elveszettnek tűnt, olyan volt, mint aki nem találja már a helyét a világban. Dühös voltam rá, nagyon dühös, de valahogy mégis úgy éreztem abban a pillanatban, hogy sajnálom. Erőt vettem magamon és nekiszegeztem a kérdést: Miért? Felém fordította tekintetét, de hallgatott. Mélyen belenéztem a szemeibe, ahol egy megtört embert láttam, majd egy pillanat múlva eltört a mécses. De nem nálam… Ő zokogott. Karjaimba zártam végül, hiába haragudtam rá, egyszerűen nem bírtam elviselni a szenvedését. Ez olyan anyai ösztön volt. Mindent elmondott, miközben arcán folyóként csordultak le a könnyek. Ekkor rájöttem a valódi válaszra, arra, hogy mi is az, ami minderről tehet. A változás. Az eltelt évek alatt a társadalom, az emberek és velük együtt minden megváltozott. Egyre kevesebb szerepet kapott az elfogadás és a törődés. Ezért abban a szobában, abban a pillanatban megfogadtam, hogy én nem változok meg. Megköszöntem Charlienak, hogy ráébresztett az igazságra. Mikor elhagytam a kórtermet még fél füllel elcsíptem az utolsó mondatát: Mindannyijukat elveszítettem. Sírva hagytam el az épületet aznap.
Azóta viszont mindent megteszek, hogy senki ne élje át mindazt, amit én. Létrehoztam egy szervezetet, ami azt hirdeti, hogy figyeljünk oda egymásra. Olyan programokat szervezünk, amivel a gyerekeimre is emlékezhetek. Neró miatt vizes versenyeket rendezünk, hogy felvegyük a harcot a Plasztik ellen. Déntra emlékére túrákat szervezünk gyerekeknek és fákat ültetünk a világ különböző pontjain. Fótia biztos értékelné a családtámogató programunkat, amiben napelemek telepítésében nyújtunk segítséget, hogy mindig melegség töltse be a lakásokat. Végül Aer inspirálta a legújabb kampányunkat, aminek keretében a tiszta levegőért küzdünk.
Még mindig elmondhatatlanul hiányoznak, viszont a törődés, amit adhatok és amit kapok az egy kicsit könnyebbé teszi elviselni az űrt a szívemben. Szóval kedves Naplóm folytatom a harcot miattuk és magam miatt, illetve az emberek miatt, hogy ismét egy élhetőbb világot teremthessünk EGYÜTT. Ez a valódi célom!