Az éjszakai eső illata még mindig érződött a levegőben. A földön hatalmas pocsolyákban gyűlt össze a víz, szinte lehetetlen volt száraz lábbal megtenni néhány lépésnél többet. A reggeli nap sugarai meg-megcsillantak a fák levelein, minden apró mozgásra kövér vízcseppek ezrei gördültek le a sáros földre.
A természet lassan újra éledezni kezdett. Az eső megtette a hatását, az erdő élővilága mohón szívta magába az éltető vizet, a növények mintha sokkal zöldebbekké, élettel telibbekké váltak volna, az állatok lassan előmásztak rejtekhelyeikről, ahova az eső elől bújtak, és inni kezdték a növényeken, köveken összegyűlt esővizet.
Valahogy mindennek megvolt a rendje, mintha egy tökéletesen működő gépezetbe csöppentem volna, amiben csak gyönyörködni tudok, hiszen nincs szükség rá, hogy bárki is beleavatkozzon, minden történik magától. Senki nem kérdezett, nem idegeskedett, valahogy mindenki tudta, hogy mi következik, az élet végtelenül kiszámíthatónak, nyugodtnak és egyszerűnek tűnt abban a pillanatban, ahogy ott ültem a sziklán, és figyeltem azt a csodát, ami a szemünk előtt történik minden nap, mégsem vesszük észre.
Senki nem panaszkodott, nem akart többet, nem érzett késztetést, hogy mindenből a legtöbbet, a legjobbat tudja magáénak, ahogyan ez szinte már megszokott az emberek világában. Az állatok hálásak voltak azért, amit kaptak, még ha ez csupán néhány csepp esőt jelentett is. Ebben a világban más törvények uralkodnak, mint a miénkben. Ahogy elnéztem az zöldellő fákat, fákon ugráló mókusokat, vagy akár a virágok szárán felkúszni igyekvő gilisztákat, önkéntelenül is eszembe jutottak azok a dolgok, amiket szinte nap mint nap hallunk, és olyannyira igaznak és hihetőnek érezzük őket, hogy fel sem merül bennünk annak a lehetősége, hogy esetleg tévedünk.
Elgondolkodtam azon, hányszor hallottam már, hogy az állatok nem éreznek. Valamiért szinte minden ember ezzel védekezik, mikor a kisfia először rájön, hogy a tányérján lévő hússzelet valójában egy nyuszi, igen, éppen olyan nyuszi, mint amilyet tegnap simogatott a szomszéd kertjében. Ilyenkor a gyerekek első reakciója általában az elutasítás, könnyek között kijelentik, hogy márpedig ők soha többé nem esznek húst. Ebben a helyzetben az ijedtség, esetleg a harag készteti a szülőket mindenféle meggondolatlan, megalapozatlan, védekezés céljából kimondott hazugságra, mint például az az állítás, hogy az állatok nem éreznek. Nem éreznek fájdalmat, nem éreznek ijedtséget, csupán tárgyak, érzések nélkül, amik csak arra a célra szolgálnak, hogy minket tápláljanak.
Ahogy elnéztem a mókust, amint egy megreccsent ágtól megijedve teljes erejéből futni kezdett a legközelebbi biztonságot nyújtó fa felé, úgy éreztem, soha senki nem látott még állatot. Hiszen ha láttak volna, nem jut eszükbe olyan képtelenség, hogy ezek az élőlények egyáltalán nem éreznek. Ahogy a mókus meijed egy letört ág reccsenésétől, ugyanúgy félnek, rettegnek az állatok a vágóhídon életük utolsó perceiben.

Ránéztem az órámra, és ijedten ugrottam fel a szikláról. Hogy elrepült az idő! Sietve indultam el visszafelé, csak húsz percem volt az első óra kezdetéig. Végigbotorkáltam a sáros, növényekkel sűrűn benőtt ösvényen, és még utoljára visszanéztem. Az erdő ugyanolyan békés és csendes volt, mint eddig, láthatólag nem zavartam meg semmit. A pocsolyák kezdtek felszáradni, bár a nap erősen sütött, a fák lombkoronái csak éppen annyi fényt engedtek be, amennyire az aljnövényzetnek szüksége volt az életben maradáshoz. Milyen tökéletes! Mennyire érthetetlen és utánozhatatlan ez a rendszer, ahogy ezek az élőlények pontosan tudják a dolgukat, és egymást segítve küzdenek az életért, küzdenek, de ez a küzdelem is nyugodt és békés, szó nélkül alkalmazkodnak a változó körülményekhez, és minden helyzetből igyekeznek kihozni a legtöbbet.
Csalódottan indultam el a betonúton a benzinkút felé. Mindig szomorú voltam ha el kellett hagynom ezt a helyet. Egyszerűen olyan megnyugvást, békés boldogságot adott, amit soha nem tapasztaltam ezelőtt. Ha az erdőben voltam, olyan távolinak, olyan semmiségnek tűntek a problémáim, később nem is értettem, miért érdekeltek annyira. Úgy éreztem, bármire képes vagyok, senki nem bánthat, nem érhet semmi rossz, amég körülvesz a természet.
Egyetlen férfi ácsorgott a benzinkútnál, hatalmas terepjáróját tankolta éppen. El- elkalandozott a figyelme, a cső időnként kicsúszott a kezéből és a benzin csillogva folyt szét a betonon. Senki nem foglalkozott vele, az ő pénze, azzal szórakozik, ő fizet többet, ha kifolyatja. A benzin senkit sem érdekelt. Nem is csoda, hiszen ameddig van elég, nem is gondolunk bele, hogy mi lenne, ha nem lenne. A legtöbb ember azzal sincs tisztában, hogy mennyi energiába kerül az, ha egész nap felkapcsolva hagyja a villanyt. Amég van, bele se gondolunk. De ha majd nem lesz, ha végleg elhasználjuk az összes energiaforrásunkat, hirtelen mindenki meglepődik. De hát ez hogy lehet? Eddig csak befizettem a rezsit, és biztosítva volt egy hónapra a víz, villany, gáz, soha senki nem szólt, hogy ez előbb- utóbb el fog fogyni.

Hát most szólok. Földünk tartalékai vészesen fogyóban vannak, kíméletlenül elvettünk mindent, amit csak elvehettünk, amit kaptunk, nem volt elég. Évmilliárdokon keresztül éltünk a Föld tartalékaiból, feléltünk mindent, amilye volt. A természetnek nincs szüksége az emberre. Tökéletesen el van egyedül is, nélkülünk, nem kell mindenáron beleavatkozni, mert csak rontunk a helyzeten. Ha valamit kapunk, illik viszonozni, de ez a viszonzás valamiért elmaradt. A Föld csak adott és adott, mikor pedig nem adott többet, elvettük erőszakkal. Cserébe pedig nem kapott semmit.
Sokáig tűrte, és tűri most is, hogy tönkretegyük, hogy megöljük a teljes élővilágát, kifosszuk a készleteit és felborítsuk a békéjét. Tűrte, mert nem tudott mit tenni. Vagy azért tűrte, mert abban reménykedett, hogy idővel az emberek rájönnek, hogy sokkal jobban is lehet ezt csinálni.
De már nem sokáig tűri, és ha ezt így folytatjuk tovább, magunknak ártunk a legtöbbet. Ha elfogynak a tartalékok, az emberiség elpusztul ugyan, de a természet képes arra, hogy az okozott károkat minimálisra csökkentse, és visszaállítsa eredeti állapotát. Az utakat, házakat lassan benövik majd a növények és mindent lerombolnak, amit emberi kéz hozott létre. Néhány száz év múlva visszaáll a természet rendje, és minden megy tovább, azzal a különbséggel, hogy nem lesznek emberek. De kinek fognak hiányozni, hiszen csak elvesznek mindent, hogy a saját kényelmüket növeljék, és nem adnak cserébe semmit.
Dönthetünk úgy, hogy ezt hagyjuk megtörténni. Vállaljuk a következményeket, és beleegyezünk abba, hogy talán az unokáink már sosem látják a Földet. A Földünket, ahol felnőttünk, amihez annyi szép emlék kötődik, ami mindig ott volt, ha valami rossz történt és nyugalmában, természetes egyszerűségében mindig sikerült elfeledtetnie velünk a gondjainkat.
Vagy dönthetünk úgy, hogy változtatunk. Hogy összefogunk, és együtt megmentjük önmagunkat. Hogy viszonozzuk a természetnek a kölcsönt, visszafizetjük az adósságunkat és létrehozunk egy jobb világot. Egy jobb világot, ahol nem az számít, hogy mindenből a legjobbat, a legtöbbet kapjuk, lehetőleg minél könnyebben és minél kevesebb idő alatt. Visszaállítjuk a természet rendjét, és megpróbálunk a szabályaihoz alkalmazkodva kihozni a legtöbbet a helyzetből.
Még nem késő. Ha most cselekszünk, még megmenekülhetünk, de ha tovább várunk, már nem rajtunk fog múlni. Fogjunk össze, és változtassunk együtt!
Te döntesz.