Nem kell hóember

Máté az unokaöcsém. Igazi örökmozgó, ahogy az egy hatéveshez dukál. A vasárnapi családi ebédek után szinte kötelező jelleggel futkározik fel-alá a lakásban, eldugja az apja vaskos könyvét, amit ilyenkor szokott a fotelban olvasni, és bebújik nagymama mellé a pléd alá, de aztán annyit mocorog, hogy szegény öreg felébred. De egyik nap mégis más elfoglaltságot talált. Egy fehér lapot hozott magával, kezében egy halom tompa színes ceruzát szorongatott, és odakucorodott mellém a szőnyegre.
- Segíts nekem - mondta.
- Mit? Rajzolni? - kérdeztem, mire határozottan megrázta kócos barna fejét. - És mit kell rajzolni?
- Andi néni azt mondta, hogy rajzoljunk téli tájat, és akié a legszebb, az csokit nyer - mondta egy szuszra, és én megértettem, miért volt aznap annyira izgatott, de mégis nyugodt az asztalnál. Arra a csokira fájt a foga.
- Hát jó - fogtam a kezembe egy fekete ceruzát. - Akkor csináljunk egy téli képet.
Máté rám mosolygott, elölről hiányzott egy foga, múlt héten esett ki. Én húztam egy vízszintes vonalat a lapra, majd gombócokat kezdtem egymásra rajzolni.
- Látod, Máté? Jó nagy pocakos hóembered lesz - mondtam neki. Ahogy azonban az arcra néztem, hirtelen valami nagyon komoly dolgot láttam meg rajta. - Nem jó?
- Nem - válaszolta hat éve teljes bizonyosságával. - Ne legyen rajta hóember!
- Rendben, akkor hagyjuk - legyintettem, de kicsit csalódott is voltam. Ilyen szép figurát még sose alkottam. De akkor kitalálunk valami mást. Megkértem Mátét, hogy hozzon egy új lapot. Elszaladt, és egy egész csomaggal jött vissza. Biztos, ami biztos.
- Na, akkor ne legyen rajta hóember - mondtam, közben pedig behúztam ismét a horizontot. - Akkor mit szólnál, ha csinálnánk egy dombot, és azon szánkóznának?
- Nem - mondta Máté.
- Esetleg korcsolyázzanak?
- Nem.
- Akkor rajzoljunk egy karácsonyfát a szobában?
- Nem - rázta Máté hevesen a fejét, én pedig kifogytam az ötletekből. Mégis mi mást lehetne még csinálni? Fogalmam se volt. Megkérdeztem hát Mátétól, hogy pontosan mit szeretne. Ő némán kivette kezemből a ceruzát, és maga látott neki a téli képnek.
Az eget szürkére színezte, a földet pedig felváltva hol barnával, hol zölddel satírozta ki.
- Máté, te mit csinálsz? - kérdeztem. Direkt nem akartam azt mondani, hogy nem jó, nehogy én is jobban-tudom-felnőtt legyek. Nem válaszolt. Én megigézve néztem egy félórán keresztül, amíg be nem fejezte művét. Akkor megszólaltam.
- Ez micsoda?
- Mi, télen - mondta büszkén Máté, a lapot lobogtatva. Tényleg felismertem magunkat, a hordó hasunk és ellipszis fejünk ellenére is. Tavaly télen nem volt hó, és mi Mátéval kimentünk egyszer játszani a sárban. Az amúgy is rossz, kinyúlt nadrágjában hempergett a földön, meg én is. Egymást dobáltuk a sárgolyókkal, és még esett is, aminek külön örültünk. Itthon persze kaptam érte, hogy miért tanítok neki ilyen hülyeséget, de Máté mégis napokig emlegette a sárban fetrengést. És most ezt láttam viszont. Arcunkon barna maszat virított, az esetlen kék csíkok, amelyek át- meg átszelték a képet, az esőt jelezték.
- Máté - mondtam neki. - Ez nem téli táj.
- De az - felelte durcásan. - Tavaly volt.
- Tudom, de ezt mégsem kéne…
- Miért?
- Mert nem ilyen egy téli táj.
- De igen.
- De télen hó van!
- Nincs.
Rájöttem, hogy nincs értelme vitatkozni, szélmalomharcot vívok. És végül is mire fel? Hát nincs vajon igaza Máténak? Tényleg nincs hó. Tényleg nem építettem évek óta hóembert és nem tudtam rendesen szánkózni. Meséljek neki arról, amikor nagymama meg a nővére a gyerekkorukat emlegették, hogy iskolába menet eltévedtek, mert olyan magas volt a hó, és a kitaposott ösvények, melyekből ők ki sem láttak, össze-vissza kanyarogtak? Minek meséljek róla? Nagymama nővére régen meghalt, és magával vitte az igazi teleket is. Az időjárás sajnos változik, és egyre kevésbé hasonlít már önmagára. Néztem a képet, és rájöttem, hogy Máté rajzolt jól; én csak egy hamis, berögzült idillt próbáltam ráerőltetni.
- Igazad van. Nem kell hó - mondtam neki. - Nagyon szép lett, Máté! Egy igazi művész vagy!
Ő boldogan húzta ki magát, és elszaladt megmutatni mindenkinek a rajzát. Eszembe jutott, hogy Máté sarat és esőt rajzolt télen. Vajon az ő gyereke mit fog? És az unokája? Kánikulát, pillangókat és medencébe ugráló gyerekeket?
Pár nap múlva megtudtam, hogy Máté nem nyert. A csokit egy kislány kapta, akinek undok arca volt, és hógolyozó gyerekeket rajzolt, meg havas fenyőket a háttérben. De én azért vettem Máténak egy csokit.